RÓLAM
Kedves Úti Társak!
Szijártó Zsófinak hívnak, de szólítsatok nyugodtan Szofinak. Szeretettel üdvözöllek Titeket a honlapomon, amelyet a világ megismerésére irányuló kíváncsiság és az utazás iránti szenvedély inspirált. Bármilyen szél is hozott errefelé, igazán örülök,
hogy itt vagytok!
LÉLEKBEN VILÁGPOLGÁR
Vajon mi határoz meg egy embert: a származása, a végzettsége, a titulusa, a tapasztalatai vagy a világról alkotott képe? Valahol mindegyik, de teljesen egyik sem. Ezek csak darabjai a minket ábrázoló mozaiknak, a számtalan másik mellett.
Ha visszatekintek az elmúlt évek történéseire, akkor a másoknál megfigyelhető, egybefüggő karrierív helyett, egy kesze-kusza vonal rajzolódik ki, amely arról tanúskodik, hogy többféle területen is megmérettettem magam. Tanultam turizmust, nyelvészetet, s végül orosz tanár és tolmács vált belőlem. Dolgoztam idegenvezetőként, magántanárként, tolmácsoltam a rendőrségen, legutóbb pedig az államigazgatásban töltöttem el öt évet,- kettőt itthon, hármat pedig külszolgálatban. Egy ígéretes jövőkép kapujában, aztán – minden ésszerű ellenérvet elvetve – felmondtam a munkahelyemen, s a szívemet követve, a totális bizonytalanságba ugrottam. Ekkor indultunk el a férjemmel egy két éves világkörüli útra, amelyről gyermekkorunk óta vágyakoztunk. Ezt az álmot éljük jelenleg is.
Jogosan merülhetne fel benned a kérdés: „De nem bántad meg?” Belátom, nem a legkönnyebb utat választottuk, ugyanakkor egy percig sem bánom, hogy mertem a szívemre hallgatni. Az még nagy talány, hogy mit hoz a jövő, merre visz minket a sors, de egy biztos, most a helyemen vagyok és a saját utamat járom. A lelkem legmélyén, világpolgárnak, világjárónak tartom magam.
Talán még ismerősen csenghet az általános iskolai tananyagból a trubadúr kifejezés. Ők azok a dalnokok, akik a középkorban vidékről-vidékre jártak, s azt regélték el, hogy mi is zajlik a nagyvilágban. Kis túlzással úgy érzem, az ő modernkori vetületük lennék, amolyan virtuális mesélő, egy úti naplót vezető kalandor, – kissé elcsépelt kifejezéssel – utazó blogger.
A mottóm: „Utazz, ízlelj, tapasztalj!”,- innen a blog elnevezése is. Tudniillik, ez az a három dolog, amely prioritást élvez az utazásaim során, Örömmel derítem fel a távoli helyeket, a színes kultúrákat, szívesen kóstolom meg a helyi ételeket, s végül nem csak élményekkel, de egy halom tapasztalattal is gazdagodom.
KÜLDETÉSEM: ABLAKOT A VILÁGRA
Az úti beszámolók írását egyébként korábban is gyakoroltam, azonban csak a család és egy szűkebb baráti kör szórakoztatására, egyszerű Word dokumentumok formájában. 2017-ben jött el aztán a sorsfordító nap, amikor is gondoltam egy nagyot és hoztam létre a “Travel, eat, experience” Facebook oldalt. Eleinte egy nagyon távolságtartó, tárgyilagos hangnemet ütöttem meg, amelyről hamar kiderült, hogy nem az enyém. Ekkor toldottam hozzá a „with Sofi” (Szofival) szavakat. Mert számomra, igen is, fontos a személyes jelenlét, az írásaimba szívemet-lelkemet belerakom,- talán emiatt tudnak annyian kapcsolódni a történeteimhez.
Azóta sok minden történt: többször költöztem – hol külföldre, hol vissza Magyarországra -, munkahelyeket váltottam, elhúzódó betegséggel küzdöttem, a boldogságomat kerestem, s lényegében folyamatosan változtak a körülmények, de a egy valami végig konstans részét képezte az életemnek: a blogom. Kis túlzással olyan számomra mint egy “gyermek”: belőlem lett és általam fejlődik. Energiát, türelmet fektetek bele, s mindezt szeretettel és önzetlenül teszem. Látom az erősségeit, a gyengeségeivel együtt, ám így is szeretem. Örömmel osztom meg azt, amit a világ tanít nekem, a küldetésem pedig az, hogy ablakot nyissak a világra.
Bár már egészen korán megjelent az igény, hogy legyen egy saját honlapom, ugyanakkor hét év telt el, mire ez megvolósult. A jövőben itt olvashatsz majd az utazós élményeimről, a tapasztalataimról, valamint az elfogadáson és befogadáson alapuló világnézetemről. Igyekszem bemutatni, hogy minden helynek van szép arca, hogy az emberek bőrszíntől, vallástól függetlenül is egyformák, és hogy nem csak a mi hitrendszerünk helyes, már ha az helyes. Ha a képeimen és írásaimon keresztül sikerül átadnom csak egy leheletnyit ebből az utazás, a felfedezés kiváltotta lelkesedésből, szenvedélyből, ha csak egy kicsit is sikerül inspirálni, megmosolyogtatni, elgondolkodtatni Titeket, akkor már megérte.
A továbbiakban pedig szívesen megosztok pár – főleg utazással kapcsolatos – mérföldkövet, amely segített azzá válni, aki ma vagyok. Ismerjétek meg a történetemet!
A KEZDETEK
A dunántúli dombok ölelésében, egy zalai faluban nőttem fel, s éltem egészen az egyetem megkezdéséig. Édesanyám egyedül, nagymamai segítséggel nevelt fel, így az élet időnként hozott nehézségeket, de együtt mindent átvészeltünk. Szeretetben sosem szenvedtem hiányt, csodálatos gyermekkorom volt.
Az utazás szeretetét Édesanyám plántálta belém. Mindig csillogó szemekkel hallgattam, amikor a saját élményeiről mesélt, például, hogy milyen volt diákként a Szovjetúnióban. Az ritkán adatott meg, hogy messzebbre, mondjuk külföldre utazzunk, de mi a hazai városokat, vagy a környékbéli lankákat is épp olyan lelkesedéssel fedeztük fel. Ő világított rá arra, hogy nem a tárgyak, hanem a közösen átélt élmények jelentik a valódi értékeket. Azóta is igyekszem az életem ebben a szemléletben élni.
KINYÍLT A VILÁG
18 évesen, még középiskolásként tettem meg az első önálló szárnycsapásokat az utazás terén, amelyek egészen Olaszországig repítettek. Egy nyarat töltöttem egy Udine melletti kisvárosban babysitterként, azzal a céllal, hogy fejlesszem az olasz nyelvtudásom. Egyszerűen rajongtam az olasz nyelvért, a kultúráért, az ételekért! Ez volt az első egyedül töltött hosszabb időszak külföldön, amely egyaránt hozott örömöket és könnyeket is. Rengeteget tanultam önmagamról.
Az érettségit követően, új életszakasz következett: Budapestre költöztem és megkezdtem az alapképzést az ELTE orosz-olasz szakpárosán, párhuzamosan pedig egy turisztikai képzést is elvégeztem. Az egyetemi évek során, próbáltam olyan lehetőségekkel élni, amelyek lehetővé tették, hogy huzamosabb ideig tartózkodjak külföldön. Az első tanulmányi ösztöndíjamra 2013-ban, egy moszkvai részképzés keretében került sor. Sosem felejtem azt a riadalmat, amikor a Moszkvába tartó vonat egyszer csak elindult a Keleti Pályaudvarról, egyenesen a titokzatos ismeretlenbe. Pedig semmi okom nem volt az izgalomra, hiszen rengeteg élménnyel, tapasztalattal gazdagodtam e tanulmányi félév során. Utána olyannyira visszavágytam Oroszországba, hogy végül a mesterképzést is ott végeztem el.
Ezúttal azonban nem Moszkvába, hanem az ukrán határ közelében lévő Belgorodba vitt a sors, “orosz, mint idegen nyelv” szakon tanultam tovább. Akkoriban az anyagi lehetőségeim nem igazán engedték meg, hogy az országon belül utazzak, de így is elég inger ért a nagyvilágból. Kezdjük ott, hogy szenegáli és kínai csoporttársaim voltak, barátkoztunk törökökkel (az akkori párom is török volt), arabokkal, egy madagaszkári sráchoz jártam nyomtatni, a kollégiumban pedig ecuadori és mexikói lányokkal laktam együtt. Hétvégente, a baráti összejövetelekkor pedig szinte Dél-Amerika összes nációja képviseltette magát a szobánk 20 négyzetméterén. Távol a saját családunktól, mi magunk váltunk egy hatalmas, nemzetközi családdá. Ebben a multikulturális közegben éreztem legelőször azt, hogy igazán kinyílt a világ, s egyre jobban hívogatott.
ÖNKÉNT ÖNKÉNTESKÉNT
A tanulmányi ösztöndíjak mellett, az önkéntesség lett az a jolly joker, amellyel minimális ráfordítással utazhattam. Először 2014-ben az EVS európai uniós program keretében kerültem ki a szeretett Italiaba, – egy Bologna melletti kisvárosba, Cesenaba -, ahol 7 hónapig egy öregek otthonában voltam programfelelős. Bizony, első hallásra furcsa párosítás, de nem is gondolnátok, hogy milyen hálás feladatnak bizonyult. Mintha egyszerre 20-30 nagymamám és nagypapám lett volna. Szabadidőmben pedig rengeteg helyre eljutottam az országon belül, egészen az olasz csizma sarkáig. Élveztem a dolce vitat, azaz az édes életet.
Egy évvel később, a belgorodi mesterképzés második szemeszterének végén, újabb nemzetközi önkéntes projektben vettem részt. Ezúttal Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban, ahol 2015-ben rendezték meg az első Európai Játékokat, amely az Olimpiához hasonló sporteseményt, csak Európára leszűkítve. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság asszisztenseként, azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy a magyar delegációt kísérjem és segítsem. Fantasztikus kalandokban lehetett részem, s nem csak azért, mert az összes Magyar vonatkozású sporteseményt végigszurkolhattam, hanem mert magmam is az Olimpiai faluban lakhattam, a sportolókkal együtt. Emlékszem a falu közepén helyezkedett el a zászlók tere, ahol minden alkalommal büszkén haladtam el a magyar lobogó alatt. Még most is libabőrös vagyok, ha rá gondolok.
Az önkéntesség azonban nem csak felejthetetlen élményeket és barátságokat hozott el az életembe, hanem egy különleges találkozást is, amely örökre megpecsélte a sorsom.
ÚTI TÁRS EGY ÉLETRE
Erre az ominózus találkozásra az azerbajdzsáni önkéntességem első napjaiban került sor, miközben az önkéntes központban az egyenruhámért álltam a hosszú sorban. Mögém egy magas, kedves mosolyú srác állt. Lassan haladt a sor, így elkezdtünk beszélgetni. Szimjonnak hívták és szintén Oroszországból érkezett, orosz volt. Ő is ugyanazt a munkakört töltötte be, így a két hónap alatt gyakran összefutottunk, amely megmagyarázhatatlanul, mindig nagy örömöt jelentett, de a barátság határait sosem léptük át,- én akkor párkapcsolatban éltem. Miután hazatértünk, egy darabig még tartottuk online a kapcsolatot, de idővel ezek a beszélgetések egyre megfogyatkoztak.
Aztán az élet úgy hozta, hogy 2019-ben újra Oroszországba szólított a sors. Szentpéterváron kezdtem meg a külszolgálatomat, pont ott, ahol Szimjon is élt. Amikor megérkeztem Észak-Velencéjébe, a “Csoda” elnevezésű orosz csokival várt. Négy év távlatában sem felejtette el, hogy ez a kedvencem, pedig csak egyszer említettem neki. S akkor ott köztünk is megtörtént a csoda, merthogy azóta a szabadidőnk minden percét együtt töltjük.
Azt mondják, hogy lakva ismerkszik meg egy ember. Szerintem egy ország is. Egy idegen országban, az adott ország állampolgárával együtt élve pedig pláne. Igaz, sokat tudtam már Oroszországról, a tanulmányaim kapcsán, közel 3 évet lehúztam már ott, de Szimjonnak köszönhetően ez még intenzívebb tapasztalásnak bizonyult, hiszen orosz ingerek kereszttüzében álltam. Bár ő is nagy világutazónak vallja magát, a saját országából még keveset látott, főleg azért, mert nem volt társasága, egészen az érkezésemig. Együtt aztán keresztül-kasul bejártuk a “nagy medve országát”: Kalinyingrádtól- Vlagyivosztokig, Murmanszktól-Szocsiig.
Az idő haladtával nem csak a kilómétereket és az orosz-magyar nyelvbotlásokat gyűjtöttük, ám a közös mérföldköveket is. Egy év után összeköltöztünk, rá egy évre pedig, a 32. születésnapomon, a Bajkál-tó partján, az aranyló naplementében megkérte a kezemet. A boldogságtól madarat lehetett volna velem fogatni. 2021. szeptemberében pedig örök hűséget fogadtunk egymásnak Szentpéterváron. Mindketten egyetértünk abban, hogy nem csak az igazi társat találtuk meg egymás személyében, hanem a tökéletes úti társat is. Egy olyan útra, amelyet úgy hívnak élet.
HÍV AZ ÚT
Ahogy azt már korábban említettem, fontos döntést hoztunk 2022 nyarán: mindketten felmondtunk a munkahelyünkön és hazaköltöztünk Magyarországra. A pandémia miatt, ez volt az első alkalom, hogy a férjem a hazánkba látogatott, így hirtelen tengernyi kulturális és kulináris élménnyel gazdagodhatott. Mély víz volt a számára, de jól vette az akadályokat.
Ekkor már hónapok óta lázas szervezésben álltunk, hiszen a két évig tartó világkörüli utunkat terveztük. Bemelegítésként, azonban egy másik, szintén bakancslistás célt tűztünk ki, mégpedig hogy végigjárjuk az El Camino francia útvonalát, közel 1000 km-t! Ez valójában Édesanyám és az én közs álmunk volt, de Szimjont is bevettük a csapatba. A teljes távot 38 nap alatt tettük meg. Ahogy a tájban is, úgy a lelkünkben is fentek és lentek váltogatták egymást, ugyanakkor ez a zarándokút minden egyes lépésével egy életre szóló tanítást hagyott bennünk.
Ezzel pedig megnyílt előttünk a hosszútávú túrák kalandos világának kapuja is, amely újabb kihívások teljesítésére ösztönzött minket. Így abszolváltuk 2023-ban, az El Camino japán testvérútját, a Kumano Kodo-t, valamint 2024-ben az új-zélandi Abel Tasman Trail-t.